Mostanában ért események hatására írok a Burnout-ról. Olvastam egy érzelmekkel telített, rendkívül szubjektív cikket. Team a gyermekpszichiátrián volt a cikk címe. Remélem, az olvasók figyelmét sem kerülik el a nyilvánvaló PR-törekvések, természetesen a kolléganő megemlíti, hogy magán-pszichológiai tevékenységet folytat. Nem gondolom, hogy megfelelő, és etikus dolog más negatív viselkedését kiemelni saját nagyságunk, és etikusságunk felmagasztalása érdekében. Ráadásul ezt úgy, hogy közben kollégákról állít ki negatív bizonyítványt.

De mi is az a jelenség, amelyet elénk tárt a cikk? A betegek tárgyiasítása, a morbid humorérzék, az elszemélytelenedés, az előítéletek megjelenése, és a rendkívüli apátia. A jelenség első leírása Herbert J. Freudenberger ( http://en.wikipedia.org/wiki/Herbert_Freudenberger ) nevéhez fűződik. Ő írta le a Burnout-szindrómát a 70-es években.

A kiégés szindróma egy olyan tünetegyüttes, amely kifejezetten jellemző az emberekkel foglalkozó személyekre. Ez egy komplex stresszre adott válasz. Persze később bebizonyosodott, hogy nem kizárólag a humán szakmákra jellemző, de a legnagyobb veszélyben ők vannak: egészségügyi dolgozók, ápolók, orvosok, pszichiáterek (is!), pszichológusok, lelkészek, szociális dolgozók, pedagógusok.Több probléma talaján is kialakulhat a Burnout. Ezek nem kizárólag külső tényezők (anyagi és erkölcsi elismerés hiánya, visszajelzés hiánya, stb...), hanem belső, személyiség-jellemzők is. Ezért rendkívül fontos az önismeret, ezeket a törekvéseket, problémákat az önismereti terápia során maga a segítő is feldolgozza! (Hozzáteszem, akik klinikai szakpszichológusi végzettséggel rendelkeznek, azoknak kötelező minimum 150 óra önismeret, és folyamatos szupervízió alatt állnak. Valamint ők azok, akik rendkívül képzettek diagnosztikában is.) Pont azért, hogy a kiégés ne álljon a valós segítség útjába.

A kiégésnek több szakasza van. Különbözőképpen alakul a kép: Eleinte fokozott a teljesítmény, és a munkakedv. A második szakaszban alábbhagy a lelkesedés, a segítő személy megtapasztalja munkája, és a saját korlátait. A harmadik szakaszban megjelenik a rutin, a motivációk csökkenése. Itt a munka már nem okoz örömöt. A negyedik szakaszban a segítő már ingerlékeny, frusztrált lesz. Az ötödik szakaszra pedig a teljes apátia jellemző. Ezeket a viselkedéseket és érzéseket kísérheti depresszió, és cinizmus, és nem ritka a pályaelhagyás, sőt, az öngyilkosság sem.

Jó hír, hogy a Burnout visszafordítható folyamat, és a megfelelő segítséggel kiváló szakemberek maradnak a pályán, úgy, hogy adekvát, és megfelelő segítséget nyújtanak másoknak. A megfelelő segítség nem a kiégett személyek iránti agresszió, vagy alkalmasságuk megkérdőjelezése, vagy nyilvános leégetése. A boszorkányüldözés sajnos a középkorban sem volt célravezető eszköz. 

A kolléganő állást keresett a bemutatott intézménynél, "klinikai állás közelébe" jutott. Az intézmény a "diagnosztikai munka fellegvára". Olvashatjuk az első sorokban. Azt is leírja, hogy nem fogadta el az állást. Persze talán nem is baj...Diagnosztikai hiányosság nem felismerni a Kiégést! 

Kérek mindenkit, ne azonosítsuk az embert a tünetegyüttessel! A náthást sem hívjuk "tüsszögősnek", és a vakbélműtöttet sem hívjuk "beleskének". Miért dobálunk sarat kiégett kollégákra? Ők valós segítséget igényelnek, és egy nem kiégett, friss kollégától szépen, lassan és kíméletesen megkaphatták volna a megfelelő segítséget! Ha ilyen kollégával találkozunk inkább szervezzünk egy tréninget, amely megelőzi a kiégést. Ez egy olyan probléma, ahol nem csak a beteg szenved, hanem a segítő is.