A mai rohanó világban egyre több cikk jelenik meg a csendről. A minket elárasztó információk, a pittyegő mobilok, a folyamatos kommunikációs lehetőségek elveszik a lehetőséget, hogy csöndben maradjunk. Sok ember a csöndet nyomasztónak, vagy félelmetesnek ítéli meg, hiszen ilyenkor találkozunk a ,,belső zajjal", a gondolatainkkal, érzéseinkkel, önmagunkkal. A hallgatási fogadalmak, a csöndes meditációk már régről ismertek, és ezek segítik az elmélyedést, az önismeretet.

És mi a helyzet akkor, ha kéne reagálni, de a csönd a legbölcsebb válasz? A hallgatás, a csönd is kommunikáció. A kommunikáció hiánya is közvetít valamit. Bizonyos helyzetekben úgy érzem, megengedhető, hogy ne reagáljunk a környezetre. A folyamatos provokációkat, zsarolást, lelki terrort a leggyakorlottabb kommunikátorok is nehezen kezelik. Sokszor hallom: ,,elszámoltam tízig, elszámoltam százig, de nem sikerült jutni semmire". A nyílt vagy passzív agresszióval szemben az asszertív kommunikáció, vagy az erőszakmentes kommunikáció (https://hu.wikipedia.org/wiki/Er%C5%91szakmentes_kommunik%C3%A1ci%C3%B3) csak egy ideig, egy bizonyos szintig segít. Állandósult, nem változó helyzetekben, ahol folyamatos verbális bántalmazás, megalázás, akkor lehet, hogy már ezek a jól begyakorolt technikák sem segítenek. Ilyenkor úgy gondolom megengedhető, hogy hátat fordítsunk és azt mondjuk: ,,eddig és ne tovább"! A csönd, a verbalitás megvonása nagyon hatásos, ne használjuk szeretetmegvonásra, vagy büntetésre. És ne keverjük össze a problémák visszatartásával, vagy elhallgatásával.

De ha már más megoldás nincs és a külső nyomás, agresszió, érzelmi zsarolás nem változik, nyugodtan maradjunk csöndben, és lépjünk ki a helyzetből. Rossz élethelyzetből, rosszat közvetítő kommunikációból kilépni nem bűn, hanem bátorság.

Volt egy időszak, amikor 16 évesen Budapesten laktam egy kollégiumban. Meglehetősen különc voltam, de volt egy nevelő tanár, aki szerette a magamfajta csodabogarakat. Támogatott lelkiekben, tanulásban, művészetben, sportban. Szóval szuperlativuszokban tudok csak beszélni róla.

Be kell vallanom, nem voltam könnyű tinédzser. Lázadtam minden ellen, minden évben más középiskolába jártam, és a tanulmányaim sem jelezték előre, hogy valaha is befejezek egy egyetemet, és több posztgraduális képzést. Mindezekkel együtt ez a nevelő tanár többször is szervezett reggeli és esti futást a közeli futópályán. Nem kívánkozom belemenni a sportpszichológiai kutatásokba, vagy a futás lélektanába, vagy élettani hatásaiba. De még tiniként is kiköptem a tüdőmet, futni nehéz volt, izzadtam, döcögött a térdem. Egyszóval rossz volt. Aztán viharos identitáskeresésem, és kudarcos szerelmi életem hatására elkezdtem élvezni a dolgot. 

Futni ugyan olyan rossz volt a testemnek, mint a lelkemnek szenvedni. Sőt! Talán attól, hogy minél fáradtabb volt a testem, minél jobban hajtottam, annál könnyebb lett a lelkemnek. Minden egyes lépésnél azt mondtam magamnak: ,,Csak még egy lépést, csak még egy kört". 

És megtörtént a csoda.

Jobb lett. Már fáradt voltam borongani, nem érdekelt hogy mennyire égő ahogy kinézek, nem érdekelt, hogy a sportoló csávók hogyan röhögnek rajtam. És ez volt az abszolút szabadság! Csak én voltam ott, ahogy vagyok, máz, smink, elvárások, a teljesítendő feladatok, és a megfelelni vágyás nélkül. És az a gondolat: Mindig van út előttem. Mindig van hová futni. Mindig van ahová eljuthatok.

Ma is ezt nyújtja nekem a futás. Az abszolút szabadságot! Amikor már csak a lábam visz előre, mert sprintelek ahogyan csak tudok. Smink nélkül, maszkok nélkül, szerepek nélkül. Amikor futok, csak egy lány vagyok, aki fut. Semmi egyéb.

És miért kezdj el futni, ha eddig utáltad, és nyomorultan érezted magad futás közben? Íme:

• A legolcsóbb sport.
• Hihetetlenül gyorsan lehet benne fejlődni, a sikerélmény hetek alatt mérhető, érezhető.
• Mindenféle jó élettani dolog, amelyet mások már leírtak.
• Ha kinevetnek a környezetedben, akkor azt mély irigységből teszik, mert nekik nincs erejük felállni a kanapéból.
• Ha súlyfölösleged van, akkor futás közben rengeteg külső elismerést kapsz, nem beszélve az önbecsülésről, és az életed feletti kontroll visszaszerzéséről.
• És a legfontosabb: MINDIG van út előtted! Mindig van célod, még a legkilátástalanabb helyzetben is vár az út, és az élmény, hogy önmagad legyél!

Egy szónak is száz a vége: UCCU NEKI!

Gyakran találkozom a tévhitekkel nem csak a munkám során de a magánéletemben is. Ebben a bejegyzésben összeszedem azokat a tévhiteket, amelyekkel leggyakrabban találkozom. Ezek amilyen humorosnak tűnnek, nem azok. Sajnos sok emberben ezek megdönthetetlen vélekedések. Őszintén remélem, hogy ezek a hiedelmek minél hamarabb eltűnnek majd a köztudatból.

• ...Akkor nem is szólok hozzád, mert analizálsz. / Gondolatolvasó vagy?

Az egyik örök klasszikusnak számító mondat, amelyet egy pszichológus hall egy társaságban bemutatkozás alkalmával. Őszinte tiszteletem azon kollégák felé, akik ezt még nem hallották. Válasz: Nem, nem analizálunk szabadidőnkben. Amikor nem dolgozom, én speciel szeretek önmagam lenni, és nem foglalkozni a munkámmal. Szerintem ezzel más is így van. 

• Aki pszichológushoz jár, az őrült.

Nem így van. Pszichológushoz olyan emberek járnak, akiknek segítségre van szükségük. Mindenki életében adódhat olyan probléma, amelyet egyedül nem tud megoldani, ez esetben lelki probléma. Hogy csak egy saját példát említsek, én a szobámat nem tudom egyedül kitapétázni, mégsem mondják rólam, hogy kétbalkezes vagyok...

• A pszichoterápia csak pénzlehúzás, nem is használ, csak akkor, ha hiszel benne.

Valóban, a legtöbb pszichoterápia nem támogatott. De van egy jó hírem! Akkor is működik a pszichoterápia, ha nem hisz benne az ember. Ez olyan, mint az antibiotikum. Csak be kell szedni, és hittől függetlenül működik. A terápiában adott utasításokat, feladatokat meg kell csinálni. Akkor nem működik, ha a kliens nem csinálja. De ez még mindig nem hit kérdése, ugye?

• A pszichoterápia beláthatatlan hosszúságú, megfizethetetlen luxus.

Minden pszichoterápia időhatáros. A képzett terapeuta meg tudja mondani, hogy hány alkalmas lesz a terápia. A terápia maradandó javulást okoz, egyszeri befektetés. Érdemes kiszámolni, például a szorongással kapcsolatban! A pszichoterápia során a kliens megtanul egy szorongásoldó módszert, amelyet élete végéig tud alkalmazni. De ha szorongást gyógyszeresen kívánja megoldani, akkor az hosszabb távú, és szintén folyamatos kiadás. A mérleg nyelve anyagi szempontból egyenlőséget mutat.

• A pszichológusok maguk is őrültek.

Egy kedves belgyógyász ismerősöm azt mondta egyszer: Nincs egészséges ember, csak kivizsgálatlan. Ugyan ez a helyet a pszichológiában. Minden embernek vannak rossz periódusai, a pszichológus is ember. De pszichológusként rengeteg önismereti órát kell venni, és a saját problémájukat idővel kezelik a pszichológusok is. A mentális problémákkal nehéz mentális problémákat kezelni. Ezért ennek az előfordulása irodalmi ritkaság, bár vannak olyan pszichoterápiás irányzatok, ahol pont ettől lesz hiteles a terapeuta (pl. hanghalló csoportnál a tapasztalati szakértők).

• A pszichológiai módszerekkel olyan dolgokra vehetnek rá, amelyeket nem is akarsz valójában.

A pszichoterápia önkéntes dolog. Nincs olyan módszer, amellyel valakit ,,úgy meghipnotzálunk", hogy bármire rávehetjük. Thomas Mann Cipollája nem létezik a pszichoterápiás gyakorlatban.

Rengeteg hiedelem van még, amelyet nem szedtem össze! Szívesen várom kommentekben, ha valaki esetleg még szeretne választ kapni a kérdéseire! :D

Azon kevés délutánok egyike volt, amikor ráértem, és bekapcsoltam a tv-m. (Nem vagyok nagy tévénéző, a tévém hosszabb hátrafelé, mint amilyen széles a képernyője.) Kapcsolgattam a csatornák között, és a reklámblokkokra lettem figyelmes:

• Egész napos lendület, pörgés, vitamint szedsz, akkor minden simán menni fog, öt perc alatt nem fog fájni a torkod, egy teára sincs idő. A nő rohan dolgozni, segít, mosolyog, otthon cuki, este vacsi és színház, és mégis önmaga, stb. stb. 
• A plakátok, és az internetes és egyén médiumok sem kímélnek minket: 10 vitaminbomba, 15 szuperélelmiszer, amit még nem ismersz, 20 perc alatt feszes has és popsi, villámsminkek, villámfogyás éhezés nélkül.

Mindezen feszített tempót persze meglovagolják a különféle cikkek: Találd meg önmagad, jóga a lelki nyugalomért, meditálj 20 percet naponta, wellness-spa kuponok hétvégére, találd meg magadban a nőt...

Azaz: 20 percet pihenj, 5 perc alatt gyógyulj meg, mosolyogj folyamatosan (és légy közben önmagad-sic), és ha ez megvan pörögj tovább!!! Hatalmas elvárás ez, igaz?

Na jó, STOP!

Most tényleg mindenkit megkérek, hogy nézzen mélyen magába! Komolyan végig tudjuk ezt csinálni? Minden nap úgy kinézni mint akit a dobozból vettek elő, mosolyogni, 5 perc alatt torokfájást elmulasztani, lapos has 20 perc alatt, és egyéb irreális elvárások tömkelege? Tényleg van olyan ember, aki erre képes? Két válaszom van.

1.) Igen, van ilyen ember, de roppant erőfeszítésbe telik, amelyekre nagyon kevesen képesek. Otthon bejárónőt tartanak, segítséget kapnak olyan színtereken, amelyet a nagyközönség nem lát. (Ezzel kapcsolatban van egy aranyos történetem: kedves barátom kérdezi, hogy hogyan lehet annak a csajnak ott ilyen dús haja? Hát felvarratta...! "Csak pár tízezer forint!") Szóval ki lehet alakítani egy roppant jól kinéző képet, de az erőfeszítéseket, és a kapott támogatást nem látjuk mögötte.

2.) Az átlag ember erre nem képes. Legtöbb ember nem engedheti meg a napi 8-12 óra mellett a külön segítségeket, a gyerekek mellett a sportot, a szépészeti, vagy akár helyreállító műtéteket, a szuperélelmiszereket stb...

Nekik mondom, hogy nem kell elkeseredni! Vannak elérhető elvárások, és elérhető, tartható életmódok.A futás az egyik legolcsóbb, és leghatékonyabb sport. A csoki árán lehet gyümölcsöt venni, és az ápoltság és tisztaság is rendkívül tetszetős, és nem kell hozzá kockahas!

Mindenki találja meg a saját tempóját, a saját képességeihez, és adottságaihoz mérten kell a legjobbat kihoznia magából! Nincs 5 perc alatt elmúló fájdalom, ahogy nem lesz 20 perc felülés mellett kockahasunk sem. Próbáljunk meg a marketing mögé nézni. Ne másokhoz hasonlítsuk magunkat, hanem a saját határainkat feszegessük! Soha nem tudhatjuk, hogy az a másik személy mit tesz a pörgésért, mit tesz a szépségért, és mi fáj neki.

Mostanában ért események hatására írok a Burnout-ról. Olvastam egy érzelmekkel telített, rendkívül szubjektív cikket. Team a gyermekpszichiátrián volt a cikk címe. Remélem, az olvasók figyelmét sem kerülik el a nyilvánvaló PR-törekvések, természetesen a kolléganő megemlíti, hogy magán-pszichológiai tevékenységet folytat. Nem gondolom, hogy megfelelő, és etikus dolog más negatív viselkedését kiemelni saját nagyságunk, és etikusságunk felmagasztalása érdekében. Ráadásul ezt úgy, hogy közben kollégákról állít ki negatív bizonyítványt.

De mi is az a jelenség, amelyet elénk tárt a cikk? A betegek tárgyiasítása, a morbid humorérzék, az elszemélytelenedés, az előítéletek megjelenése, és a rendkívüli apátia. A jelenség első leírása Herbert J. Freudenberger ( http://en.wikipedia.org/wiki/Herbert_Freudenberger ) nevéhez fűződik. Ő írta le a Burnout-szindrómát a 70-es években.

A kiégés szindróma egy olyan tünetegyüttes, amely kifejezetten jellemző az emberekkel foglalkozó személyekre. Ez egy komplex stresszre adott válasz. Persze később bebizonyosodott, hogy nem kizárólag a humán szakmákra jellemző, de a legnagyobb veszélyben ők vannak: egészségügyi dolgozók, ápolók, orvosok, pszichiáterek (is!), pszichológusok, lelkészek, szociális dolgozók, pedagógusok.Több probléma talaján is kialakulhat a Burnout. Ezek nem kizárólag külső tényezők (anyagi és erkölcsi elismerés hiánya, visszajelzés hiánya, stb...), hanem belső, személyiség-jellemzők is. Ezért rendkívül fontos az önismeret, ezeket a törekvéseket, problémákat az önismereti terápia során maga a segítő is feldolgozza! (Hozzáteszem, akik klinikai szakpszichológusi végzettséggel rendelkeznek, azoknak kötelező minimum 150 óra önismeret, és folyamatos szupervízió alatt állnak. Valamint ők azok, akik rendkívül képzettek diagnosztikában is.) Pont azért, hogy a kiégés ne álljon a valós segítség útjába.

A kiégésnek több szakasza van. Különbözőképpen alakul a kép: Eleinte fokozott a teljesítmény, és a munkakedv. A második szakaszban alábbhagy a lelkesedés, a segítő személy megtapasztalja munkája, és a saját korlátait. A harmadik szakaszban megjelenik a rutin, a motivációk csökkenése. Itt a munka már nem okoz örömöt. A negyedik szakaszban a segítő már ingerlékeny, frusztrált lesz. Az ötödik szakaszra pedig a teljes apátia jellemző. Ezeket a viselkedéseket és érzéseket kísérheti depresszió, és cinizmus, és nem ritka a pályaelhagyás, sőt, az öngyilkosság sem.

Jó hír, hogy a Burnout visszafordítható folyamat, és a megfelelő segítséggel kiváló szakemberek maradnak a pályán, úgy, hogy adekvát, és megfelelő segítséget nyújtanak másoknak. A megfelelő segítség nem a kiégett személyek iránti agresszió, vagy alkalmasságuk megkérdőjelezése, vagy nyilvános leégetése. A boszorkányüldözés sajnos a középkorban sem volt célravezető eszköz. 

A kolléganő állást keresett a bemutatott intézménynél, "klinikai állás közelébe" jutott. Az intézmény a "diagnosztikai munka fellegvára". Olvashatjuk az első sorokban. Azt is leírja, hogy nem fogadta el az állást. Persze talán nem is baj...Diagnosztikai hiányosság nem felismerni a Kiégést! 

Kérek mindenkit, ne azonosítsuk az embert a tünetegyüttessel! A náthást sem hívjuk "tüsszögősnek", és a vakbélműtöttet sem hívjuk "beleskének". Miért dobálunk sarat kiégett kollégákra? Ők valós segítséget igényelnek, és egy nem kiégett, friss kollégától szépen, lassan és kíméletesen megkaphatták volna a megfelelő segítséget! Ha ilyen kollégával találkozunk inkább szervezzünk egy tréninget, amely megelőzi a kiégést. Ez egy olyan probléma, ahol nem csak a beteg szenved, hanem a segítő is.

,,A beteg. A páciens. A tegnapi eset. Az a szőke doki. A szkizofrén beteg az ötösben." Ismerős megjegyzések? Mintha nem is embereket jelölnénk, hanem tárgyakat. Mintha csak azt mondanánk: ,,A telefon. A kék ing a szekrényben." A tárgyiasítás nagyon jellemző, és egyben elkeserítő jelenség az egészségügyben.

A tárgyiasítás egyfajta megküzdési stratégia, amely azt eredményezi, hogy az orvosok, segítők, nővérek, vagy akár a betegek feszültsége, félelme csökken. Ez nem tudatos reakció. Abban segít, hogy a saját félelmeink ne férkőzzenek közel hozzánk, ne rontsa a teljesítményt. Ez egy pl. sebészeti beavatkozásnál még talán elfogadható -bár szerintem itt sem-, de a pszichológus esetében teljesen elfogadhatatlan. Ha ez ember csak egy diagnózis lesz, egy szám a kórteremben, akkor a személyesség tűnik el. Nincs meg az elfogadás, az empátia. A tárgyiasítás használata ugyanis fordítottan arányosan jelentkezik az empátiával! De mi emberek vagyunk! Érző, szerető lények.

Bár jómagam is voltam ,,tárgy" rendelőkben, de ilyenkor próbálok egy mosollyal vagy fokozott megértéssel közelíteni kezelőim felé. Egy kedves kérdés: ,,Nehéz napja van? vagy egy apró bók: ,,De szép ez az ékszer" és máris kapok egy mosolyt, ami nekem, az embernek szól. Mert ugye, egy tárgyra mégsem mosolygunk? :)

Hogyan választunk pszichológust? Ajánlás alapján? Végzettségük alapján? Vagy böngészünk a neten, és kiválasztjuk a legszimpatikusabbat? Hát persze, a szimpátia. Pszichológus kollégák weboldalait nézegetve szinte mindegyik oldalon találkozom azzal, hogy olyan pszichológust válasszunk, aki szimpatikus.

Ez így rendben van, és a terápia sikerének az egyik alappillére, hogy a kölcsönös szimpátia kialakuljon. De a pszichológusnak is mindenki szimpatikus? Nem. Etikus elküldeni valakit, mert nem szimpatikus? Nem. Hát akkor hogy is van ez?

A szimpátia egyfajta rokonszenv, amely pozitív érzéseket kelt. Ha valaki antipatikus, akkor fordítva. De a pszichológusnál a legféltettebb titkainkat tárjuk föl! Megengedhető egy szakembernek, hogy elragadják a szimpátiámból fakadó érzelmei? Ha a szimpatikus kliens által érzett rokonszenvem elragad, nem vagyok képes objektíven segíteni. Együtt sírunk, együtt nevetünk... de ez nem terápia lenne, hanem barátság.

A válasz az empátiában rejlik. Abban a készségben, hogy bele tudom érezni magam a másik helyzetébe. Ez ítéletmentes, nem kelt bennem ellenérzést, vagy rokonszenvet, hanem átérzem, hogy a kliens abban a helyzetben mit érezett, mit élt meg. Objektív tudok maradni, és így képes vagyok kihúzni őt az érzelmi gödörből.

Első bejegyzés. Itt vár az üdvözlő üzenet, és közben azon agyalok, milyen fontosak az "első dolgok" az emberek életében. Az első lélegzetvétel, az első nap az iskolában, az első csók, az első szerelem...

Első benyomás, első interjú... Hányszor írom le ezeket a szavakat a munkám során! Sok emberrel találkozom először, és ők szintén először találkoznak velem! Az első benyomás, első találkozás fontosságáról rendkívül sokan írtak, és a mai világban rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítanak ennek a dolognak. A felgyorsult világban sokszor adódik, hogy az első egyben az utolsó alkalom arra, hogy megnyerjünk valakit magunknak (pl. állásinterjú, randi).

Megpróbálok ezekben az esetekben a másikra figyelni, hiszen ez neki is az első találkozása velem. Ő is első benyomást tesz rám. Megtisztelem azzal, hogy megfigyelem az arcát, a szemét, próbálom ítéletmentesen figyelni. Az ő napja is lehet, hogy rosszul indult, lehet, hogy nem a kedvenc inge van rajta, vagy éppen aggódik a gyerekéért. Ilyenkor az én feszültségem is csökken, csökken a helyzeti fölé-vagy alárendeltség érzésem. Az első ... máris élménnyé alakul bennem.

Itt ülök az asztalomnál, süt a nap, hallgatom az órám kattogását... És itt az első bejegyzésem az új blogomban!